Halmai Petra még augusztusban jelentette be, hogy kaposvári színekben készül fel a 2024-es párizsi olimpiára. A fiatal sportoló 5 évet töltött az Egyesült Államokban, amely után éles váltás a hazai környezet, mindez nem sokkal azután, hogy nem is a saját elvárásai szerint alakultak a dolgok a világbajnokságon. Bőven voltak most meghatározó események Petra életében, így gondoltuk újra beszélgetünk vele kicsit az elmúlt időszakról, a hazai környezetről és a terveiről, ám még magunk sem gondoltuk volna, hogy ilyen nehéz időszakon van túl kaposvári sportolónk, amelyről eddig csak nekünk mesélt. Mélyinterjú.
Tavaly augusztusban az olimpiát követően beszélgettünk még, akkor azt mondtad, már indulsz is vissza az Egyesült Államokba, mert kezdődik az egyetemi mesterképzésed.
- Így van, ahogy terveztem is, egy újabb évre még visszatértem az Államokba és pihenés nélkül rögtön munkába is álltam az edzőmmel. Sajnos nekem nem maradt időm kihagyni kicsit mint a többieknek, ahogy kiértem már kezdődött is az egyetemi úszás, így már hét éve megállás nélkül dolgoztam. Akkor nem éreztem úgy, hogy ez megterhelő lenne, hiszen a célomat elértem, kint voltam az olimpián, ám sajnos itt kezdődtek a problémák. Pihenés nélkül álltam újra munkába, csak nyomtam és nyomtam hónapokig semmivel nem törődve, aztán jött egy sérülés, majd még egy, egyre inkább távolodtam fejben és nem voltam egyben.
Ez azért hatalmas fordulat pár hónappal azután, hogy megvalósítottad az álmaidat, és olimpikonná váltál. Ha jól emlékszem azt mondtad, nincs is túl sok időre szükséged, hogy feltöltődj, az olimpia hatalmas motivációt adott. Mégsem volt ez így?
- De, akkor még tényleg úgy éreztem, ám sajnos nem úgy alakultak a dolgok. Arra vágytam, hogy tovább kinn maradhassak az Államokban, ám a tanulói vízumom lejárt, haza kellett jönnöm. Tudni kell, hogy én akkor már 5 éve éltem kint, a barátaimat, ismerőseimet, úszótársaimat, edzőimet, az évek során kiépített kis életemet kellett otthagynom. Igen, mondhatjuk, hogy hazajöttem, de 5 év után itt kellett szinte minden elölről elkezdenem.
És ekkor jött a budapesti úszó világbajnokság.
- Előtte még áprilisban volt egy országos bajnokság, már ott sem volt minden rendben. Emlékszem, sírva mondtam anyukámnak, hogy én nem állok erre készen. Akkora terhet éreztem magamon, egyszerűen nem bírtam rajtkőre állni. Itt még azt mondtam, hogy jó, valahogy ráveszed magad, gyerünk! Mondanom sem kell, nagyon rosszul sikerült, még ki is zártak. De itt is már lebegett előttünk a hazai rendezésű világbajnokság, amire sikerült is magam kvalifikálni de ezek után csak arra tudtam gondolni, hogy nem állok erre készen. Mégis, szerinted hogy mondhatnék vissza egy hazai rendezésű világbajnokságot? Nem tehettem ilyet. Nem éreztem úgy, hogy készen állok, mégis elindultam, láttuk is hogy sikerült…
Máig rémálmaim vannak miatta. Nem tudom megfogalmazni mi volt velem akkor, egyszerűen görcsöltem, fejben nem voltam ott, testileg pedig nem álltam kész. Azok után pedig mondanom se kell mit kaptam, nagyon rosszul esett ahogy szinte átnéztek rajtam, mintha egy senki lennék!
Az olimpiát követő egy év akkor számodra a lehető legrosszabbul alakult.
- Sajnos nem is tudtam mindezzel megbirkózni. Nem tudtam mindezt hova tenni magamban. Elértem azt, amiért egész életemben dolgoztam, olimpián szerepeltem mégis hazajöttem és valami olyan volt bennem amit nem tudtam megfogalmazni. Nagyon sokszor csak elsírtam magam, nem tudtam hogy miért, még a családom a szüleim sem értették mi zajlik bennem de a legrosszabb, hogy én sem. Hát most csináltam végig az olimpiát mi történik?
- Csak felvettem a futócipőm, elmentem futni és csak sírtam, csak sírtam és sírtam. Ilyen állapotban mentem vissza akkoriban az Államokba ahogy meséltem is, így még csak fokozódott a helyzet. Pedig tényleg megpróbáltam mindezen túllépni kint, mondtam is magamnak, jön egy új év, egy új kezdet, immár olimpikonként, gyerünk már!
Ez ahelyett, hogy segített volna, csak még inkább maga alá temetett. Valamiért úgy éreztem, sokkal nagyobb nyomás van rajtam, nagyobb elvárásokat tanúsítanak velem szemben és mégis, olimpikonként én nem úszhatok rosszul! Nem lehet rossz időt úsznom! Csak ez volt bennem, mindig csak azon pörögtem, hogy mások mit gondolnak rólam.
Mindezzel nem lehetett könnyű megbirkózni….
- Figyelj, most ezt el kell mondanom, mert nagyon fontos, és már tudok róla beszélni neked: én depressziós voltam. A tavalyi évem ezzel telt, próbáltam kijönni belőle. Mindezt úgy, hogy közben nyomtam száz százalékon, edzések, tanulás, versenyek. Sajnos ez így nem ment.
Immár tudom, hogy nagyon sok fiatal sportoló átesik ezen, és sajnos engem sem készítettek fel arra, hogy mi van az olimpia után, legyen szó a médiafigyelemről, vagy a saját új célok kitűzéséről.
- Akár egy kisgyerek karácsonykor, amikor nagyon várja már az ajándékokat. Miután hosszú várakozás után végre a kezében tarthatja örül neki, de hamarosan jön a felismerés, hogy oké ez megvan, és most mi lesz?
- Én sajnos ebben voltam, novembertől-februárig nagyon nagy mélyponton voltam, még pszichológushoz és pszichiáterhez is jártam és sajnos ki kell mondani, de tényleg depressziós voltam. Minderről eddig nem is mertem nyilvánosan beszélni mert úgy éreztem, hogy nagyon sokan ítélkezni fognak rólam ez miatt. Mára már úgy érzem, hogy most kell erről beszélnem, mert tudom, hogy nagyon sok sportoló és fiatal van hasonló helyzetben, a suli, a sport vagy az otthoni problémák miatt alakulhat ez ki bárkinél akár enyhe szinten is.
Nekik szeretnék segíteni most a saját történetemmel és hogy elmondom mi történt, és bátorítani arra őket, hogy beszéljenek róla valakivel! Kell valakivel beszélni mert ez egyszerűen felemészt, ha nem foglalkozunk vele, ha csak próbáljuk egyedül megoldani, akkor súlyos következményei lehetnek. Szembe kell nézni azzal, hogy bizony mi sportolók vagyunk, de egyúttal emberek is, nem pedig robotok!
Ez az első lépés? A felismerés és hogy valakivel meg kell osztani a kételyeinket, ami nyomaszt, ami bánt?
- Én úgy voltam vele, hogy nem tudtam kivel beszéljek. Nem tudtam kihez fordulhatok mert valamiért úgy gondoltam, hogy ítélkezni fognak felettem. Azért gyűlnek össze az emberben a dolgok, mert nem tudod, kihez merj fordulni és ez felemészt. Én is úgy voltam vele áh, egyedül is meg tudom oldani, majd kiheverem! Csak nem javult. Amikor már elkezdett kialakulni bennem, hogy oké, mégiscsak mondjunk valamit, akkor az jött, hogy miként mondjam el? Mit mondjak? Mit fognak gondolni? Aztán szépen lassan elértem odáig, hogy minden edzésen sírtam, már felkelni se akartam olyan fájdalom volt bennem. A legrosszabb az, hogy még magamnak sem tudtam megfogalmazni. Egyszerűen már bármi mást kívántam, csak egy újabb napot nem.
- Sokan vannak sajnos hasonló helyzetben és nekik is szeretnék itt üzenni, hogyha úgy döntenek az én történetemet olvasva, hogy mernek lépni akkor tegyék meg! Akár az irányomba is, én nagyon szívesen meghallgatom őket ha beszélni akarnak valakivel, én pontosan tudom milyen rossz és szívesen segítek. De ha nem is nekem, akkor is csak az első lépést tegyék meg. Beszéljenek.
Úgy érzed, a sportolók közül sokan járnak hasonló cipőben?
- Tudom, hogy sok sportoló ezek miatt a problémák miatt hagyja abba. Sajnos a kelletténél többet lehet olvasni a hírekben is, hogy ez vagy az a sportoló hagyja idő előtt abba, függ rá a gyógyszerekre vagy drogokra, kísérel meg öngyilkos lenni. Korábban még én sem értettem azt, hogy miként lehet idáig eljutni, de sajnos sok mindenen keresztülmentem tavaly, nagyon rossz helyzetbe kerültem, a saját bőrömön tapasztaltam meg, hogy hát tessék, így. Csak azok értik ezt akik már átéltek hasonlót és bár tudom, hogy sokan próbálnak ilyenkor segíteni, a legtöbb csak hülyén néz rád és nem érti, mi a baj veled.
- Ők csak külső szemmel az eredményeinket nézik. Nyersz vagy vesztesz. Ez alapján ítélnek meg minket. Hogy mi áll mögötte, az már nem érdekli őket.
Ha ezek az emberek minket sportolókat nem úgy kezelnének mint egy gép, hanem elfogadnák, hogy mi is emberből vagyunk, talán jobb lenne. Edzhetünk mi bármennyit ha lelkileg, mentálisan, fejben nem tudunk ott lenni.
- Én is megfogadtam magamnak, bármennyire is lelkiismeretes vagyok és haragszom magamra egyetlen kihagyott edzésért is, ha nem érzem fejben ott magam és inkább pihenek, mert nem tudnék 100 százalékot beletenni akkor meg kell állni picit. Nem lehet úgy, hogy stresszelsz, nem alszol már hetek óta, gyötörnek a dolgok. Néha meg kell tudni kicsit állni, másnap pedig 120 százalékosan odatenni magad. Meg kellett tanulnom nekem is kezelni azt, hogy kinek a véleménye érdekel, kire hallgatok, és kik azok, akik csak fröcsögnek, mondják a rosszakat és nem fogadják el a hullámvölgyeket.
Fröcsögésből pedig jutott neked bőven, láttam az olimpia utáni “legszexibb olimpikon” szavazás alatti kommenteket is a Blikkben, vagy épp a Nemzeti Sportban megjelent őszi képeid alattiakat.
- Ne is mond. Az elején, mikor láttam, hogy miként raktak ki, majd ránéztem a kommentszekcióra… Gondolhatod milyen szarul éreztem magam miattuk. Szörnyű volt.
Itt is át kellett kapcsolnom magamban, hogy ne foglalkozzak velük, mindezt úgy, hogy arra gondoltam anyukám is biztos olvassa, neki hogy eshet, hogy ilyeneket írnak a lányáról! Csak még inkább dühített.
- De magát az ilyen cikkeket is kicsit nehéz elfogadnom. Én az úszásért élek, egész életemben azon dolgoztam és lám, mégsem az eredményeimet nézik, hogy honnan indultam, hová jutottam mindazt, amire én büszke vagyok. Nem, ők beleteszik a képeimet a Blikkbe a Nemzeti Sportba, majd megszavaztatnak, hogy hogy nézek ki… Nem mondják rám, hogy csúnya vagyok ez persze jól esik de hidd el, nem azért kelek naponta reggel 5-kor, hogy jó legyen az alakom és erről majd szavazzanak egy sportoldalon, hanem hogy ússzak, és eredményeket tudjak felmutatni!
Nagyobb rivaldafényt kaptál országosan is ez tény, ezt hogy kezelted?
- Nem mondom, hogy könnyű volt azzal megbirkózni hogy egyre többen példaképként tekintenek rám. Jól esik, ne érts félre, hogy egyre többen megismernek az utcán, nagyon megtisztelő de ez azzal jár, hogy bizony példát kell mutatnom. Ez sem esik nehezemre, viszont az, hogy a rosszakaróim és a negatív emberek csak azt lesik, mikor mozdulok egy rosszat és azt világgá kürtölhessék, mintha valami szörnyűséget tettem volna, az azért nyomaszt.
Mindezek után mit szólnál kicsit kellemesebb vizekhez?
- Mehet!
A VB után, amiről beszéltünk bejelentetted, hogy a KASI színeiben folytatod. Miért döntöttél mellettünk, nem pedig egy másik város mellett?
- Mindezek a történések után megfogalmaztam magamnak a következő célomat, ami a 2024-es párizsi olimpia. Nekem ez a fontos, így azt az utat kellett választanom, amelyik a leginkább támogat engem és hozzásegít ennek megvalósításához. Leültem a kaposvári polgármester úrral is beszélgetni a jövőmről és olyan lehetőséget vázolt fel nekem, hogy úgy döntöttem, itt mindent megkapok, így kaposvári színekben készülök az olimpiára.
Mit ad Kaposvár neked, amit más városok vagy épp ország nem?
- Hát napsütést most épp nem, az nagyon hiányzik azért Floridából! Viccet félretéve, nem arról szól, hogy mit ad és mit nem, hanem hogy minden amire szükségem van, az a rendelkezésemre áll.
Olyan háttérrel rendelkezik ezen a fronton a város amelyet most igénybe tudok venni ami tökéletes a felkészüléshez. Gondolhatunk itt a létesítményekre, a medencére, a konditeremre, gyógytornászokra, rehabilitációra, masszázsra, pszichológusra és természetesen az edzőre.
- Az elmúlt 5 évben, mikor itthon voltam a Ricsivel készültem és szerencsére most is vele edzhetek. Nagyon össze tudtunk hangolódni, ő is látja, hogy ez most nem az ami korábban, nem rengeteg úszással készülünk, de szerencsére nagyon jó a kommunikáció, így meg tudtuk beszélni, miért van ez. Bizalommal kell az edzőnkhöz fordulni, hiszen ő is látja azt, hogy érzelmileg hogy vagyunk. Vagyok már én is olyan tapasztalt sportoló, hogy tudom, nekem mi jó, de nem lehet dacból készülni, meg kell beszélni az edzővel és úgy kialakítani az egyensúlyt, hogy nekem is jó legyen, de a felkészülés is eredményes legyen. És nem hagyhatom ki a húgomat sem, aki az edzőtársam is egyben, rengeteget tesz hozzá, jó látni és érezni, hogy itt van mellettem, szeretek vele dolgozni is.
És hol tart most a felkészülés? Jobb az egyensúly, volt most kis pihenés is?
- Tanultam az előző évből. A VB után pár hetet még edzettem de augusztusban tartottam egy 3 hetes szünetet. Megadom már magamnak azt az 1-2 napos szünetet ha kell, amikor lelkileg rosszabbul vagyok, nem söprök mindent a szőnyeg alá, hogy azután az hatással legyen a teljesítményemre. Megtanultam, hogy emberből vagyok, néha egy kis szünet jobban segít, feltölt, és lehet folytatni.
Ugyan bennem vannak még a történtek, vannak sérelmeim is amiket megfogalmazni se tudok csak érzem, hogy legbelül fáj valami de már jobban vagyok. Ezeken is túllépek majd. Már tudok arra koncentrálni, hogy meglegyen az az olimpiai kvalifikáció!
- Tanultam a hibáimból, már mindent sokkal jobban kezelek mint tavaly. A hazatérést is előrelépésnek élem már meg, úgy, hogy van egy hátterem, ahová fordulhatok. Ezt próbálom meg élvezni. Magamért úszni. Nem azon görcsölni, hogy most nyerek e a következő versenyen vagy sem, hanem azon, hogy mindent megtegyek a medencében ami csak tölem telik.
Mert én szeretek úszni. Még mindig megvan bennem az úszás szeretete, ami biztos vagyok benne, hogy hozni fogja majd az eredményeket!
Amikből akár már a jövő héten is láthatunk valamit, hiszen jön Kaposváron a rövid pályás országos bajnokság!
- Itt a cél most, hogy minél több számot, minél több pontot ússzak. Titokban azért vannak komolyabbak is, de ezt megtartom magamnak. Most úgy érzem, a tavalyihoz képest jobban összeálltak bennem a dolgok. Jobban áll az úszásom. Meg kellett tanulnom végre, hogy ami történt az megtörtént. Nem tudok vele mit csinálni, nem tudom már megváltoztatni. Tovább kell lépni. A mellúszásra koncentrálok, a többi csak edzés, meg mert biztos élvezni fogom. Ezt követően decemberben jön a válogató, ott már vannak komolyabb célok, aztán jövő nyáron Japánban VB, de még előtte, márciustól kezdődik a kvalifikáció az olimpiára, úgyhogy sűrű időszak lesz.
Amikhez kitartást, és sok sikert kívánunk neked Petra!
