Lencsés Erik őrmester, a Siófoki Rendőrkapitányság helyszínelője motorral indult egy Aranyparton elkallódott kisfiú megkeresésére, akit nemcsak megtalált, de sikerült meg is nyugtatnia.
„Keresnek valakit?” – augusztus 8-án délután ez a kérdés, avagy ennek valamilyen variációja sok aranyparti strandolóban felmerült, amikor azt látták és tapasztalták, hogy motoros rendőr kanyarog az emberek között a kövezett sétányon, és pásztázza a partot. Közben néha megáll, megszólít egy gyereket, majd továbbhalad.
– A Roadpol-akció keretében tartottunk közúti ellenőrzést a kollegáimmal, és hallottuk, amikor a tevékenységirányító intézkedést kért, mert az Aranypart szabadstrandján a szülei már több mint fél órája nem találtak egy négyéves kisfiút. De a közrendes kollegák jelezték, nemsokára ott lesznek. Mi Siófok déli részén voltunk, azonban az osztályvezető utasítására odasiettem, hogy a keresést motorral támogassam – idézte fel Lencsés Erik, aki onnan indult, ahol a gyerek még megvolt. – Kék fürdőnaci és rövidre nyírt haj. Fényképem is volt, a kollegák átküldték, de sejtettem, hogy ez a leírás a négyévesforma fiúcskák többségére igaz lehet, ami helytállónak bizonyult. Hamisítatlan, csúcsszezonos tömeg volt az Aranyparton; valósággal cikáztam az emberek között a kövezett sétányon, persze nagyon lassan, és közben nézegettem mindenfelé. A vizet is kémleltem, bár a szülők azt mondták, a gyereküket különösebben nem vonzotta a Balaton. Annyiban volt szerencsém, hogy motorral voltam, és a fiúk ösztönösen felfigyeltek rám, ami azt is jelentette, hogy felém fordultak, és néhányuk közeledett is hozzám. Amikor olyan kisfiút láttam, akire illett a személyleírás, akkor megálltam, hogy kiderítsem, van-e vele hozzátartozó. Hozzávetőleg 30 gyereket szúrtam így ki, és kb. tíztől kérdeztem meg, mi a keresztneve; ekkor levettem a sisakot, hogy a kapcsolatteremtés közvetlenebb legyen. Emiatt magyarázkodnom is kellett, mert volt olyan szülő, aki felháborodott, hogy mit akarok a kisfiától.
„Szia! Megmondod nekem a nevedet?”
– Már másfél kilométerre voltam onnan, ahonnan indultam, és felmerült bennem, hogy inkább a másik irányba kellene mennem, amikor megláttam egy kisfiút, aki egy bokor árnyékában guggolt a köves sétánytól picit befelé, a füves részen. Nem messze tőle egy család tanyázott, pihengettek a plédjeiken, de volt egy olyan érzésem, hogy nem hozzájuk tartozik. Közelebb gurultam hozzá, majd levettem a sisakot, és még egyszer megnéztem a fotót, amit róla kaptam. Neki is tetszett a motor, és amikor a tekintetünk összeért, rögtön megláttam benne az ijedséget. Megszólítottam, és közben fél szemmel a tőle pár méterre pihenő embereket is figyeltem, de egyikük sem pattant fel, ami tovább erősítette a gyanúmat, hogy az elkóborolt kisfiúra találtam rá. Aztán amikor elárulta a keresztnevét, már biztos voltam benne, hogy ő az. Kérdésemre elismerte, hogy szomjas, úgyhogy adtam neki egy flakon ásványvizet, és megnyugtattam, hogy hamarosan újra találkozni fog a szüleivel, ami így is történt, de a szolgálati motor is szerepet játszott abban, hogy az ijedsége elmúlt: örömmel vette, hogy felülhetett rá. Mire a kollegák visszajeleztek, azt is elmondta, csak kicsit sétálni akart, amíg az anyukája a legkisebb testvérével foglalkozott, de miután megfordult, hogy visszamenjen hozzájuk, nem találta őket.
A Somogy Vármegyei Rendőr-főkapitányság közösségi oldalán záporoztak a dicséretek és a köszönetnyilvánítások, miután ismerősei megnevezték Lencsés Erik őrmestert. Néhány kommentelő szóvá tette, hogy a szülők nem voltak kellően figyelmesek, mire az elkóborolt kisfiú anyukája kifejtette, négy gyerekkel voltak, és csak nagyon rövid ideig nem nézett a fiacskájára, amíg a legkisebbet tisztába tette, és ekkor pont az apuka is mással volt elfoglalva. Szólongatták, és az apuka el is indult a keresésére, de mint kiderült, rossz irányba ment, és a tömegben valahogy elkerülték egymást. „Senkinek nem kívánom ezeket a pillanatokat” – fogalmazott a szülő, aki a rendőrségnek is köszönetet mondott.
