Van az a pillanat, amikor a nyaraló ember belép a strand bejáratán, és az első, amit meglát, az egy nyikorgó, retró vasforgókapu, mögötte egy fakó kék „Büfé” tábla, és egy hatalmas platánfa alatt pihenő, kissé rozsdás napernyő. És a szív összeszorul – de nem azért, mert szomorú. Hanem mert nosztalgiázik. Mert ez a rozsda a gyerekkor íze. Ez a fürdőruha-féligvizes-papucsos, sült kolbászos, pancsolós Balaton, ahol a kádárizmus nem meghalt, csak strandruhára váltott. Nem hívják már SZOT-üdülőnek, de a szelleme itt lebeg a nádas felett.
Miközben egyre több helyen próbálják újra feltalálni a balatoni strandélményt – pergolával, bazaltkockás napágyakkal és „mediterrán bisztróhangulattal” –, a legtöbben mégis visszatalálnak a klasszikushoz. Ahol a zuhany még gombos, de már alig jön belőle víz. Ahol a vízibiciklik a parton hevernek, mint egy elfeledett vízi szafari roncsai. És ahol a strandbüfés csak annyit kérdez: „Meggyszörp vagy málna?” – és nem kell hozzá applikáció. Mert hiába próbálja a modern Balaton a dubajozó oligarchák és gasztrobloggerek kegyeit keresni, a legtöbben még mindig inkább a lángosillatú, iszapos strandot választják. Mert ott valahogy nem kell viselkedni.
Közben persze épül-szépül a „nemzeti értékmegőrzés”, vagyis a kisvasutatól a kikötőkig mindenre jut, ami látványos, betonból van és szponzorálható. De a régi strandok valahogy átvészeltek mindent: rendszerváltást, NER-t, uniós támogatásokat. Állnak tovább, rozsdás korláttal, nádtetős büfével, Szentkirályi-ernyőkkel, és egyre inkább tűnnek úgy, mint a nyár utolsó mentsvárai. Ahol még nem QR-kóddal rendelsz hekkburgert, hanem ránézésre.
