Igényes borkedvelők inkább másik cikket válasszanak.
Van az úgy, hogy az ember fáradt. Meleg van, nyár van. És ilyenkor nem kívánkozik semmi más, csak valami hideg, buborékos, ami nem üt fejbe, de simogatja a lelket. Ekkor jön a sátáni gondolat: mi lenne, ha felhúznánk a tokaji aszút szódával? Aztán beledobnánk néhány jégkockát (most egy pillanatra álljunk meg, hogy a borszakértőknek legyen idejük összeomlani.)
Igen, tudjuk. A tokaji aszú a magyar borkultúra koronája, aranyba mártott történelem, puttonyszámra mért pátosz. Hogy lehet ezt csak úgy – gyomorforgató szó következik – fröccsé silányítani? De hát nyár van. És ha a császárok bora találkozik egy szódásszifonnal, abból bizony aszúspricc születik, vagy „aszúfröccs”, esetleg „hercegi buborék”.
Mit ad az aszúspricc? Egy kis édes illatot, finom mézességet, és ott a buborék, ami viszi az egészet. És hideg. Iszonyúan hideg. A jégkocka csilingel a pohárban, a napsütés csillan a borostyánszín löttyön, és te egyszer csak rájössz: ez jó. Túl jó. Veszélyesen jó. Az első kortynál már hallod a fejhangon kiabáló borklubtagokat, de a másodiknál már nem érdekel.
Nem kell mindig komolyan venni a bort. Néha elég csak élvezni. És az aszúspriccben van valami bűnös öröm. Olyan, mint amikor a Beethoven-szonátára autotune-t húznak, és kiderül, hogy még úgy is működik.
