A külvilágtól érkező visszajelzések keltette erős érzelmek gyakran egészen szélsőséges értelmezések felé terelnek bennünket: egyetlen momentumból könnyen lesz minden, a mostból mindig, a részbenből pedig teljesen. A minősítésre adott intenzív érzelmek elferdítik a múltról, a jelenről és a jövőről alkotott képünket.
Mások visszajelzései nagyon fontosak egészséges önképünk kialakításában, de néha a jóból is megárt a sok. Az internet nyílt terepet biztosít a szinte folyamatos, és kéretlen kritikának, ami ha rossz passzban talál el minket, nemcsak betalál, hanem meg tud bénítani, vagy semmisíteni érzelmileg.
Ahogy a bölcs mondás tartja, a külvilágot nem tudod megváltoztatni, egyetlen dogon tudsz változtatni, azon, hogy hogyan reagálsz rá. A külvilágból érkező visszacsatolásra adott túlzott érzelmi reakcióinkat vette górcső alá a hvg.hu.
A visszajelzések keltette erős érzelmek gyakran egészen szélsőséges értelmezések felé terelnek bennünket: egyetlen kritika is képes feketére festeni az eget, vagy bearanyozni a napunkat,
egyetlen történésből könnyen lesz MINDEN, a mostból MINDIG, a részbenből pedig TELJESEN. A minősítésre adott intenzív érzelmek aztán elferdítik a múltról, a jelenről és a jövőről alkotott képünket. Minden vagy teljesen fekete, vagy ragyogóan fehér lesz, előre és visszafelé az időben.
A múltunk olyannak tűnik, mint a Google-keresések torzítása
A bírálat amelyet ma kaptunk, befolyásolhatja a tegnapról magunknak mesélt történetünket: hirtelen csak a múltbeli kudarcaink, korábbi rossz döntéseink és szégyellni való megnyilvánulásaink jutnak eszünkbe.
Kicsit olyan ez, mintha a Google-t használnánk. Ha beírjuk a keresőbe: „dictators” (diktátorok), 198 millió weboldalt kapunk eredményül, amelyeken említik ezt a szót. Úgy tűnik, a diktátorok mindenütt jelen vannak. Ez azonban nem jelenti azt, hogy az emberek nagy része diktátor, vagy az országok többségét diktátorok irányítják.
Ha nyomorultul érezzük magunkat, olyan, mintha azt írnánk be a Google keresőjébe: „hibáim és kudarcaim”. Kapunk több millió találatot, és hirtelen igazán szánalmas, és nyomorult figurának érezzük magunkat. Hirtelen a semmiből homlokterünk kivetítőjén teremnek volt kudarcaink, elbaltázott kapcsolataink, „fizetett hirdetései”. Egyetlen dolog sem jut eszünkbe, amit valaha is jól csináltunk volna.
Mindenki a maga módján tapasztalja meg ezeket a torzításokat. Itt egy példa arra, hogy például a következőképpen írja le, számára hogyan mutatkozik meg a „Google-torzítás”:
Lehet akármilyen jelentéktelen a visszajelzés, ha éppen sebezhetőnek érezzük magunkat, olyan, mintha beszakadna alattunk a padló, és lezuhannánk a pincébe, ahol körénk gyűlik minden, amit valaha is megpróbáltunk elfelejteni. Olyan, mintha ezek a dolgok egyszerre újra megtörténnének velünk. Bűntudat fog el azok miatt, akiknek fájdalmat okoztunk, és szégyelljük magunkat önző tetteinkért.
Ha nem vagyunk ilyen érzelmi mélyrepülésben, ezek a dolgok eszünkbe se jutnak. De ha magunk alatt vagyunk, az egyetlen valóság a kudarcaink teljes tárháza, és teljesen hihetetlennek tűnik, hogy valaha bármi jó dolog is történt velünk az életben, vagy boldogok voltunk.
Az érzelmi torzítás nem csak a negatív, pozitív irányba is képes hatni
Természetesen ha jó a kedvünk, a Google-torzítás a másik irányba billen el, és mindazokat a sikereket, bölcs, nemes lelkű döntéseket „dobja fel”, amelyeknek mai boldog és teljes életünket köszönhetjük. Megingathatatlanok, és sziklaszilárdak vagyunk, mindig is azok voltunk.
A jelenünk: nem egyvalami, hanem minden
Amikor boldognak és egészségesnek érezzük magunkat, a negatív visszajelzést a konkrét témára vagy tulajdonságra, illetve a visszajelzést adó fél személyére korlátozzuk, azaz úgy halljuk, ahogyan értették.
Ha valaki azt mondja, hamisan énekelünk, azt gondoljuk: „Rendben, X. Y. úgy találja, hogy ezt a dalt hamisan énekeltem.” A visszajelzés egyetlen személy véleményeként egyetlen dalra vonatkozik.
Ha azonban eluralkodnak rajtunk az érzelmek, a negatív visszajelzés áttöri a határokat, és énképünk más területeit is elönti: „Hamisan énekelek? Persze, hiszen semmit nem vagyok képes jól csinálni.” Vagy onnét, hogy „Nehezen tudok tető alá hozni bizonyosfajta üzleteket”, nagyon gyorsan eljutunk odáig, hogy „Nem vagyok jó a munkámban”.
A negatív visszajelzés áradata emellett kiolt minden olyan pozitív tulajdonságot, amely kiegyensúlyozottabbá tehetné az összképet. Olyan ez, mint az árvíz: a negatív érzelmi áradat, mindent magával sodor.
A jövőnk: az örökkévalóság-torzítás és a hógolyóeffektus
Az érzések nemcsak arra vannak hatással, hogyan idézzük fel a múltat, hanem arra is, milyennek képzeljük el a jövőt.
Ha rosszul érezzük magunkat, hajalmosak vagyunk úgy látni: ez most már örökre így marad. Megalázónak tartjuk saját gyatra teljesítményünket, és meggyőződésünk, hogy a halálunk napjáig pontosan ilyen megalázottnak érezzük majd magunkat. Vagy ami még rosszabb, elhatalmasodik rajtunk a katasztrófamentalitás, és a történeteink feletti kontroll a hógolyóeffektus révén kicsúszik a kezünkből.
Egy konkrét és óvatos visszajelzés lassan, de biztosan egyre fenyegetőbb jövőbeli katasztrófa előképévé válik: „A randi közben végig majonéz volt az arcomon” tényállásból „Magányosan fogok meghalni” jövőkép lesz. Ezekben a torzításokban az a meglepő, hogy az adott pillanatban mennyire logikusnak, és ennélfogva valóságosnak tűnnek.
A józan ész azt diktálná, hogy minél nagyobb a szakadék a gondolataink és a valóság között, annál inkább észre kellene vennünk, hogy a kettő nincs összhangban egymással. Ám, hacsak nem keressük tudatosan, nem látjuk a szakadékot, amikor benne vagyunk, így a mérete lényegtelen.
A visszajelzés kiváltotta intenzív érzések eltorzíthatják tehát a múltról, a jelenről és a jövőről alkotott képünket.
Ha meg akarjuk tanulni, hogyan nyerhetjük vissza az egyensúlyunkat, hogy pontosan mérhessük fel a visszajelzést, először is vissza kell pörgetnünk a gondolatainkat, és rendbe kell tennünk őket. Miután sikerült reális perspektívába helyeznünk a visszajelzést, valódi esélyünk nyílik arra, hogy képesek legyünk tanulni is belőle.
