Régen fogtunk már kaposvári együttest, hogy jobban megismertessük őket veletek, de nem is volt könnyű dolgunk tekintve, hogy nincs akkora választék, mint az elmúlt években azt megszokhattuk. Szerencsére a Tavaszi Művészeti Fesztiválon belebotlottunk három srácba, akik lenyűgöztek minket a technikájukkal, főleg úgy, hogy akkor először álltak össze egy csörtére. Át is hívtuk a srácokat a szomszédból, hogy meséljenek nekünk kicsit magukról.
Hogy fújt össze titeket a szél?
Ádám: Tomi, András és én is egyetemisták vagyunk Kaposvári Egyetemen a Rippl-Rónai Művészeti Karon, így könnyű kitalálni, hogy innen az ismeretség. A Tomikával mi szaktársak voltunk, így már a gólyatáborban összehaverkodtunk, mindig volt nálunk valamilyen hangszer, hogy azzal dobjuk fel kicsit a hangulatot. Bár András nem a mi szineinkben mozgott, mégis előszeretettel nyúlta le a hangszereinket, talán még többet is pengetett rajtuk mint mi…
András: Próbáltam mindig egy kis hangulatot teremteni a zenéléssel, és egyébként az Ádám is rendszerint beszállt a dalolászásba.
Ádám: A megismerkedésünk után azonban nem jött egyből az összeállás, hiszen a suli meg az egyetemi élet elvitt minket eléggé, így először csak tavaly szeptemberben ültünk így igazán össze, miután vagy ezerszer dalolásztunk spontán együtt a srácokkal. Igazából mindig mondtuk, hogy össze kéne állnunk, és alkotni valami csapatfélét, de ez mindig elmaradt.
A Tomikával ketten azért próbálkoztunk, gyakran rögzítettük amiket játszottunk, és ezeket visszahallgatva egyre csak érett bennünk a gondolat, hogy ja nó, most akkor lesz egy bandánk. A végső lökést a Tavaszi Művészeti Fesztivál adta meg, hiszen ott volt a lehetőség fellépni nagyobb közönség előtt, helyben, színpadon, rendes hangosítással egy kisebb fesztiválon, miért is ne? Akkor szóltunk az Andrásnak is, hiszen színesebbé akartuk tenni a csapatot, és gondoltuk ő majd néha beszáll, és feldobja a produkciókat.
András: Persze, tartaléknak gondoltatok…
Ádám: Úgy gondoltuk, jó tesz egy kis extra szólam, és teret ad az egésznek a harmonikájával. Aztán mikor megtartottuk az első csörtét rájöttünk, hogy minden számban részt tud vállalni, így megalakult a banda.
És egyből megvolt a név is?
Ádám: Dehogy, ez nehéz szülés volt… Rengeteget agyaltunk, csomó nevet bedobtunk a kalapba, de egyik se nyerte el annyira a szívünket, hogy azt mondjuk, na jó, ez lesz az! Húztuk halasztottuk, a fellépés pedig már közeledett, szóltak is az esemény szervezői, hogy gyerekek, kellene már valami név, mert nem tudunk titeket megjeleníteni sehogy. Jó, jó, hamarosan küldjük, mondtuk folyton, majd a plakátot készítő haverunk megunta a várakozást, és a kezünkbe nyomta a kész eredményt. Végigpörgetve a neveket, figyelmesek lettünk egy ismeretlen összetételre, ez volt a Srácok a szomszédból.
Mikor kérdeztük, hogy ők kicsodák, mondta, hogy ők ti vagytok. Mi csak pislogtunk majd elmagyarázta, hogy a kollégiumból érkezünk, ráadásul a szomszéd szobákban is lakunk, srácok is vagyunk, adta magát. Összenéztünk és rájöttünk, hogy el lettünk keresztelve. De végül is mindenkinek tetszett és tök jól is jött ki, hiszen mindig ha valaki szól nekünk, hogy hé srácok, rögtön úgy érezzük, hogy nagyon jól ismeri a bandánkat, hiszen a nevünkön szólít minket….
Kicsit meséljetek magatokról is, honnan a zenei háttér?
Tamás: Én 10-12 éve kezdtem el zenélni mégpedig Szombathelyen, mily meglepő, egy zeneiskolában. Azok után ritmusgitáros voltam 2 évig egy zenekarban, főként klasszikus zenéket, jazz-t, blues-t játszottam, de a könnyű zenében találtam igazán magamra, hiszen az improvizációs részek itt kapnak igazán szárnyra. Ezért szeretem a mi bandánkat is, hiszen gyakran imprózunk az Andrással, amely szabadságot én nagyon élvezek.
Ádám: Mily meglepő, én is zeneiskolával kezdtem, még általánosban, nálunk a családban sztenderd volt, hiszen nagyon zene centrikus a family. Gordonkával kezdtem talán..
András: Nemár, te csellóztál? Mik ki nem derülnek egy interjú során!
Ádám: Pedig bizony, onnan ered a zenei tudásom, de gyorsan passzoltam is, és gitárt vettem a kezembe. Az alapok megtanulása után ezt is szüneteltettem kicsit, aztán mikor egy jó 10 év múlva belecsöppentem egy olyan társaságba, akikkel gyakran pötyörkéztünk dalokat spontán, rájöttem, hogy az ének mellé elkél az a gitár. Az egyik ismerösöm édesapja óriási virtúóz volt, ezért mellé csapódtam egy fél évre, ahol elég sokat fejlődtem, és megtanultam aláfesteni azt, amit énekeltem, tudtam vezetni a melódiát és szépen láttam amint az akkordok kiegészítik egymást.
András: A nővérem hegedült mikor még kisgyerek voltam, ezért én is megkaptam a lehetőséget egy hangszer kiválasztására. Megfordult a kezemben a klarinét is de végül a hegedü nyert, 12 évig pötyögtem is rajta. Nem akartam komolyan foglalkozni a zenéléssel, igazából túl lusta voltam hozzá, viszont a gimnáziumban ismét visszatértek a hangszerek, és gitározni, ukulelézni, mandolinezni kezdtem. Semmi komoly, csak jammelgettünk az ismerősökkel, majd ez átvágott érettségi környékén egy zenekarba, amely elég jól működött egy darabig Budapesten.
Aztán a banda feloszlott, én meg tavaly megláttam Somogyfajszon Ferenci Györgyöt szájharmonikázni, és azt gondoltam, ezt én is akarom!
Vettem is gyorsan egyet, gondoltam, ha nem is fog menni, hiszen mindig vonós hangszerekkel foglalkoztam, akkor is elfér majd a polcon, hiszen tök menőn néz ki!
Aztán furcsamód elég jól ment, így már több darab is ékesíti a gyűjteményem.
És merre tart a zenekar? Marad hobbi, vagy komolyabbak a szándékok?
András: Nekem életem a zene, de továbbra is szeretném ezt hobbi szinten tartani. Viszont nem mondom, ha a Srácok a szomszédból befutna és fesztiválról fesztiválra járnánk akkor sírnék, hiszen ezt a fajta könnyű zenét még talán csinálnám is életvitelszerűen. Jelenleg viszont csak örülünk ha a maximumot kihozhatjuk magunkból, és egy olyan zenekart tudunk alkotni, amelynek van értelme, és van közönsége.
Ádám: Ahhoz, hogy ezt ne hobbiként csinálja valaki, ahhoz igazi megszállottság kell, amivel mi, jelenleg még nem rendelkezünk. Elég csak Magyarország vagy úgy a világ zenei kultúrájára tekinteni, ahol jelenleg a pop az EDM és ehhez hasonlók mozgatnak meg tömegeket, nem feltétlenül az, amit mi képviselünk. Nemrég kaptam én is egy üzenetet, hogy hallottak énekelni, zenélni és nem e lenne kedvem az X-Faktorban kipróbálni magam. Vissza se írtam, én nem tudok ezekkel a zenei ágazatokkal azonosulni, nem akarom, hogy a 66. belőtt hajú fiatal popénekes srácot csinálják belőlem.
Hogy fejlődik a zenekar jelenleg?
Ádám: Feldolgozásokat írunk még kizárólag, de később majd biztosan előjönnek a saját szerzemények is. Nem erőltetjük még ezt, ha eleget lógunk majd együtt, meglesz a közös kifejezésformánk és kiderül, kik vagyunk, merre tartunk, akkor már maguktól fognak jönni ezek a dalok.
András: Az előző zenekarommal például az volt a baj, hogy túl nagyra vágytunk, ezért jó nagyot is koppantunk. Jól ment, nem mondom, hogy nem, de túlvállaltuk magunkat, és eltűnt a varázs, ami pedig létfontosságú egy zenekar életében. Most a srácokkal kis dolgokkal foglalkozunk, kisebb fellépésekre megyünk, megbeszéljük mi az, amit bevállalunk és mi az, amit nem. Átrágjuk, átbeszéljük majd erőlködés és erőltetés nélkül megvalósítjuk ezeket, hiszen a cél, hogy megismerjenek bennünket és nem az, hogy ebből éljünk meg.
Ádám: Itt Kaposváron amúgy is elég siralmas a helyzet szórakozás szempontjából, nincs túl sok választék hétvégén, hétköznap meg hagyjuk is.
Mi bírtuk az előző, kisebb fellépéseinket, hiszen ezek különböztek a már megszokottaktól a város életében, kisebb csörték a szabad ég alatt és egyik se volt világmegváltó, de legalább volt valami más, és végre történt valami a városban.
Ezen tapasztalatok birtokában érezzük azt, hogy szívesen fellépünk még ilyen egyedi estéken a környéken, felpezsdítve így kicsit az életet, hogy a későbbiekben talán már országos szinten is meg tudjunk jelenni, ha elegen ismernek már minket. Meglátjuk, jelenleg szeretjük amit csinálunk és ez a legfontosabb.
Legyen úgy! Sok sikert srácok!
