Hol tart az utad, merre jársz éppen?
- Október elején érkeztem ismerős utakra, hiszen ekkor léptem át a francia-spanyol határt, így már a tavaly is megjárt nyomokon haladok. Nagyon fura ennyi hónap ismeretlen útjai után az ismerősre térni, de nagyon élvezem. Elég nehezen indultam, többször is megfordult a fejemben, hogy ha nem is visszafordulok, de ott maradjak-e valahol. Sok-sok magyar családot megismertem, főként Ausztriában és Svájcban, közülük sokan marasztaltak hosszabb időre is, amin néha tényleg elgondolkodtam.
Ha valakit megszerettem az úton, utána nagyon nehéz volt továbbállni és ez sokszor meg is viselt lelkileg, de az út mindig hívott tovább, nem hagyta, hogy csak úgy visszaforduljak.
Svájc gyönyörű volt, ott dupla annyi időt töltöttem, mint terveztem, és bár igen drága ország, költségvetésemet mégsem viselte meg, hála a drága befogadóimnak és segítőimnek.
Hogy telnek az éjszakák? Mindig tudsz szállást szerezni, vagy a szabad ég alatt alszol?
- Még az utam előtt megosztottam egy felhívást a Facebookon és kértem, hogy osszák tovább az ismerőseim, hogy eljusson Ausztriába, Svájcba, Franciaországba. Kértem az útvonalam mentén lakókat, hogy fogadjanak be 1-1 éjszakára ha tehetik, és hála Isten elég sok helyre eljutott a felhívásom, sokan írták, hogy mehetek hozzájuk, ráadásul menet közben is alakult sok új szállásom. Volt, hogy kolostorban aludtam, egyszer az utcán egy padon, de szerencsére javarészt igen jó körülmények között magyar családoknál.
Nagy élmény volt Svájcban átlépni a francia nyelvterületre, mert azt legalább értettem (németül nem beszélek), így Ausztriában és Svájc első felében idegenekkel nem kommunikáltam. Ausztriában egyszer aludtam Tirolban egy rendes vendégházban, ami 20 euro lett volna, de reggel, mikor megtudták hová megyek és honnét jövök, nem fogadták el a pénzt, ráadásul még reggelit is adtak.
Milyen az út, hogy éled meg eddig? Hogy viszonyulnak a zarándokokhoz az emberek?
- A legnagyobb élmény a gondviselés az úton, a segítőkész emberek és az, hogy mindig lesz valahogy. Eddig nekem mindenhol jó tapasztalatom volt.
A zarándok hordoz magában valami pluszt, valami szépet és jót, ami tetszik az embereknek és szeretettel fordulnak felé. De érvényesül maximálisan a mondás, hogy amit adsz, azt kapod vissza. Ha te szeretettel fordulsz másokhoz, szeretet kapsz tőlük vissza.
Erre jó példa volt a genfi kalandom, hiszen az volt az utolsó állomás Svájcban, ezért kicsit azért paráztam, hogy hogyan tovább, hiszen Franciaországban nem tálaltam magyar befogadókat, abszolút az útra voltam bízva. A gondviselés viszont működik, hiszen mint kiderült, Patrik, a magyar zarándok szintén épp akkor ért Genfbe mikor én, felvettük a kapcsolatot és együtt indultunk neki az ismeretlen Franciaországnak.
- Szerintem mindketten nagy segítség voltunk egymásnak, jó pár napot lehúztunk együtt - Patrik megtanított sátrazni, ő pedig profitált kicsit a francia nyelvtudásomból. Talán ezért is mondhatom, hogy a legzarándokosabb, legjobb élményeim Franciaországban voltak. Egyszerűen imádom, néha olyan mint egy álom, hogy ezen az úton vagyok. A táj gyönyörű, a zarándokok jó emberek, és élvezem, hogy különleges vagyok számukra a hosszú utammal, és hogy magyar létemre beszélem a nyelvüket.
Nincs honvágyad?
Honvágyam néha volt azért, a családtagjaim, barátaim eszembe jutnak olykor-olykor, főleg ha sokat vagyok egyedül. Ha van társaságom, akkor nem gondolok nagyon haza, hiszen minden nap egy új csoda és sokszor úgy ébredek fel, hogy "Te jó ég, már megint hol vagyok?!"
Hogy fogadnak a külföldiek?
Mindenhol nagyon pozitívan fogadnak, főleg miután elmondom, hogy honnan jövök. Egyik reggel egy zarándokszállón voltam Le Romieuban - a cicák városában mellesleg - ahol reggeli után kiderült, hogy honnét jövök gyalog, ami után a szállásadóm azt mondta, köszöni szépen, hogy náluk szálltam meg és ezt megtiszteltetésnek veszi. Mondtam neki, hogy ugyan már, hiszen csak sétálok...
Volt, hogy nem volt egy falat ennivalóm sem, és rávett a szükség, hogy becsengessek egy házba kérni egy szelet kenyeret.
Természetesen beszélgetésbe elegyedtem a lakókkal, ami után nagyon pozitív élmény volt, hogy egy szatyor ételt nyomtak a kezembe, és azt mondták, nekik megtiszteltetés, hogy itt voltam, és Franciaországban nagyra értékelik, ha beszélem a nyelvüket.
Volt olyan alkalom, amikor igazán féltél?
Persze, a legdurvább élményem Conques előtt 6 kilométerre volt, ahol egyedül sátraztam. Addig mentem, amíg rám nem sötétedett, és semmi jó sátrazó helyet nem tálaltam. Muszáj volt szó szerint a semmi közepén felvernem a sátrat, de úgy képzeld el, hogy sehol egy ház, egy bodega, vagy bármi, csak a határtalan mező ameddig a szem ellát.
Egész éjjel hülyére paráztam magam, rettegtem a vadállatoktól, a kóbor emberektől és úgy összességében mindentől, persze feleslegesen, hiszen békés kis vidék volt.
Azon az estén realizáltam, hogy oka van annak, hogy elindultam. El kellett jönnöm erre az útra, úgyhogy nem fogok csak úgy kinyúvadni. Azóta nem félek, bár tudom és tisztában vagyok vele, hogy bajom eshet, különben semmi értelme nem lenne az utamnak.
Meddig tart a kalandozásod, mikor ér célba Vándorina?
Körülbelül november elején érek célba, bár ez így nem igaz,
hiszen az út maga a cél.
Ha kíváncsi vagy Dorina elképesztő kitartásának kulcsára, irigylésre méltó kalandjaira, a csodás helyekre ahol jár és az egész vándorútra, követheted a Facebookon mindennapjait ITT, vagy olvashatod a blogját ITT.
Mi innen is sok szerencsét és kitartást kívánunk Dorinának útja hátralévő részére!
